Sorozatban veszti el a magyar atlétika fénykorának kiváló egyéniségeit. A sort ez év áprilisában az olimpiai bronzérmes kalapácsvető, Lovász Lázár (1968) távozása nyitotta meg, majd röviddel később a 4×1500 méteres váltófutás első magyar világcsúcstartójának tagja, Béres Ernő hagyott itt bennünket. A legutóbbi napokban előbb az 1952-es, helsinki játékokon bronzérmes 4×100 méteres síkfutó majdváltó, a „villámikrek” kezdő embere, Zarándi László halálhíréről értesültünk, most pedig az olimpiai 5. és 6. helyezett kalapácsvető, a három olimpián szerepelt Eckschmiedt Sándor is örökre lehunyta a szemét.
Eckschmiedt Sándor, Kelemen Endre, Kulcsár Gergely, Németh Miklós (fotó: jochapress)
Eckschmiedt Sándor egész életét az atlétikában töltötte, annak szentelte. Az első lépéseket 18 évesen, 1956-ban, a Budapesti Mávagban tette meg a kalapácsvető dobókör felé. Húsz éven keresztül versenyzett, majd az Újpesti Dózsából vonult vissza. 1963-ban testnevelő tanári diplomát szerzett, majd az ELTE hallgatójaként pszichológiából is diplomás lett. Rendkívül céltudatos versenyző volt, aki visszavonulását követően is sokoldalú vértezettséggel szolgálta szeretett sportágát.
Fiatalkori barátja, később a TF atlétikai tanszékén volt kollégája, Molnár Sándor egyetemi docens így emlékezett a hosszas betegeskedést követően elhunyt Eckschmiedt Sándorra.
– Sanyival már 1958-ban összeismerkedtünk és megbarátkoztunk egymással, ugyanis Szófiában együtt voltunk ifjúsági válogatottak. Mivel ő 1975-től 1980-ig az Ú. Dózsában pszichológusként dolgozott, így 1980-ban, Harmati Sándor hívására került a TF atlétikai tanszékére. Ott szívesen dolgozott, ötleteivel sorozatosan bombázta a kollégákat, akik annak idején még egyszerre több szakág versenyzőivel is foglalkoztak. Az ő javaslatára történt, hogy a nyolcvanas években az edzők szakosodtak és utána már csak egy szakággal – vágtázókkal vagy éppen dobóatlétákkal – foglalkoztak.
Eckschmiedt Sándor a tanszéki dobóedzőkkel külön baráti kört alakított ki, akikkel együtt nem csak ünnepeltek, hanem élénk szakmai konzultációkat is folytattak. Ennek a társaságnak –baráti kiemelés alapján, egyedüli futóedzőként – lehetett tagja Molnár Sándor.
– Amíg éltek, Csermák József és Zsivotzky Gyula is körünkhöz tartozott, ahol – leggyakabban Sanyi házában – még a tanszéki értekezletek javát is megtartottuk. Gyakori vendégünk volt dr. Koltai Jenő rektor úr is, miként Kulcsár Gergely és más kiválóságok is. Sanyi egy igazi közösségi ember volt, aki már az utóbbi években is nagyon hiányzott kortársainak.
Nem csak az idősek, a fiatalabbak is tisztelték, becsülték az egykori kiváló kalapácsvetőt, a sokoldalúan képzett tanárembert. Erről Szalma László, a TE atlétikai tanszékének jelenlegi vezetője beszélt.
– 1993 óta dolgoztunk együtt. Rendkívül precíz, az elveihez következetesen ragaszkodó, építő jellegű valaki volt, egy abszolút kiszámítható, jó kolléga. Szigoráról közismert volt, akadt, akinek egy félévben tizenkettedszer kellett nála vizsgáznia, mégis rendszeresen keresték, érdeklődtek utána. Koltai Jenővel és Kovács Etelével is írt közösen egyetemi jegyzetet. „Az atlétikai dobásgyakorlatok technikájának oktatása és alkalmazása” című tankönyvét pedig a mai napig használjuk a tanításban.
A teljesség igénye nélkül ennyit mindenképpen illett leírni a magyar atlétikában versenyzőként és sokoldalú szakemberként egy életet eltöltött, maga után komoly örökséget hagyott Eckschmiedt Sándorról. Túlpörgetett világunkban is legyen időnk arra, hogy ezekről a nagyformátumú embertársainkról megemlékezzünk.
Megérdemlik!
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 2
