Olyan korban, ahol egyre extrémebbé válik az individualizmus, és ennek kapcsán a látszólagos szabadság mellett a kiszakítottság megélése, újra és újra felmerül a kérdés, mit is veszíthetünk azáltal, ha szinte teljes egészében saját szubjektív élményvilágunkba záródunk, ha figyelmünk fókusza szinte kizárólag saját magunkra vetül.
A fenti kérdésre a legrövidebb válasz az volna: önmagunk mélyebb megértését veszíthetjük el, ha elzárkózunk a társas kapcsolódás lehetőségeitől. A hosszabb válaszhoz először érdemes néhány alapvető fogalmat tisztáznunk, kezdve a mentalizáció kérdéskörével.
A mentalizációs képesség – amely napjainkban meglehetősen gyakran használt kifejezéssé vált – valójában becslési pontosságot takar. Becslési pontosságot abban az értelemben, hogy a másik ember fejében elrejtett gondolatokról, célokról és vágyakról mennyire vagyunk képesek érvényes hipotéziseket megfogalmazni.
Rendelje meg online!
Hogy erre alkalmassá váljunk, először másfajta tudásra is szert kell tennünk, méghozzá igen korai életszakaszban: önálló szándékot kell tulajdonítanunk a másik embernek. Gergely György és Csibra Gergely (akikről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kognitív pszichológiai irányzat hazai úttörői) az 1990-es években kísérletek sorával igazolta, hogy a 9–12 hónapos csecsemők már okot és célt tulajdonítanak akár tárgyaknak, akár sematikusan ábrázolt cselekvőknek is (például egy absztrakt formának vagy egy rajzfilmfigurának), pusztán a térbeli mozgás észlelésével.
Egyszerűbben szólva, ami megmoccan, annak célja lehet. Onnantól kezdve, hogy a csecsemő képessé válik a cél- és oktulajdonításra, a másik ember jövőbeli viselkedését is jóval pontosabban tudja majd elővételezni (anticipálni). Mindehhez azonban elengedhetetlen a megfelelő szülői visszatükrözés is.
Lenyomatunk a világban
Csecsemőkorunktól kezdve mások tükrében ismerjük meg önmagunkat és érzelmeinket. A csecsemő először édesanyja és édesapja arcán látja viszont saját lelki rezdüléseit. Ha fáj a hasa, ha éhes vagy szomjas, a szája legörbül, arca eltorzul, és ugyanez a mimika megjelenik a szülő arcán is.
És mi történik, ha ez elmarad? Ezt szemléltette remekül Edward Tronick amerikai pszichológus fapofakísérlete. Az 1970-es években végzett vizsgálatban arra kérték a résztvevő édesanyákat, hogy a csecsemőjükkel folytatott rövid interakciót követően vágjanak fapofát, vagyis szakítsanak meg mindenféle visszajelzést a csecsemő kapcsolatkeresési kísérleteire.
A csecsemők a visszatükrözés hirtelen hiányától először zavart mutattak, majd hamarosan zokogni kezdtek. Nem véletlenül. Mivel időérzékelésük még nem tette lehetővé a jövő elképzelését, egy-egy pillanat szó szerint örökkévalóságnak tűnt számukra. Úgy érzékelték tehát, hogy mindörökre elveszítették a világban a lenyomatukat. Úgy érzékelték, hogy megszűntek létezni.
Olvassa tovább Kapitány-Fövény Máté pszichológus, egyetemi adjunktus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben kapcsolatainkkal foglalkozunk.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
HVG
