A korzikai születésű francia tábornok, politikus és hadvezér, Bonaparte Napóleon a Francia Köztársaság első konzuljaként szolgálta hazáját 1799 és 1804 között, majd I. Napóleon néven a Francia Birodalom császáraként uralkodott először 1804 és 1814, majd száz nap erejéig 1815 márciusa és júniusa között.
A francia császár neve most decemberben került újra reflektorfénybe, a Napóleon címmel mozikba kerülő, az életéről szóló film kapcsán. Nem véletlenül, hiszen tény, hogy ő hozta létre a legnagyobb kontinentális európai birodalmat nagy Károly óta, miközben liberális reformokat vezetett be az általa meghódított országokban, bár azok komoly árat fizettek mindezért a pusztító napóleoni háborúk során.
Az 1809. júliusában történt, szinte hihetetlen páparablás azonban csak a csúcspontját jelentette a katolikus egyház feje és a „pimasz” császár közötti, harcias kapcsolatnak. Az egyházfejedelem és Napóleon már VII. Piusz pápaságának 1800-as kezdetétől folyamatosan szembekerült egymással, és ez a szembenállás egészen Napóleon 1815-ös bukásáig kitartott. A „kis korzikait” rendszeresen feldühítette, hogy a pápa nem volt hajlandó teljesíteni a követeléseit.
Napóleon lefoglalta a pápai tiarát, de nem ez volt az első ilyen eset: 1796-ban, a francia függetlenségi háborúk idején Napóleon csapatai megszállták Rómát, ahol VI. Piusz pápát (a korábban már említett VII. Piusz elődjét) fogolyként a franciaországi Valence-be hurcolták.
Az egyházi méltóság itt is halt meg 1799-ben. VI. Piusz, családi nevén Giovanni Angelo Braschi a 250. római pápa volt, aki határozottan fellépett a jozefinizmus ellen.
Miután VI. Piusz pápa 1799. augusztus 29-én meghalt a fogságban, a pápai szék még hat hónapig állt üresen. A következő évben, 1800-ban a konklávé VII. Piusz néven Luigi Barnaba Chiaramonti grófot választotta pápává.
Mivel azonban a franciák VI. Piusz letartóztatásakor lefoglalták a pápai tiarát, az új pápát 1800. március 21-én egy papírmasé fejdísszel koronázták meg.
Napóleon riválisok nélkül akarta irányítani Európát, de tisztában volt azzal, hogy valami úton-módon megegyezésre kell jutnia az akkoriban még teljhatalmú katolikus egyházzal. Még nyolc évvel az elrablása előtt VII. Piusz hosszú tárgyalások után végül aláírta az 1801-es konkordátumot, amelyben kinyilvánította, hogy a katolicizmus „a francia nép nagy többségének vallása”, ugyanakkor korlátozta a francia papság létszámát, amelynek tagjait a francia állam alá rendelte, amely ezután biztosította a juttatásaikat.
A Vatikán részéről kényszerből megkötött megállapodás szigorúan korlátozta a pápa franciaországi hatalmát, és jóváhagyta, hogy a forradalmi kormány eladja a katolikus egyház hatalmas franciaországi földbirtokait.
Napóleon az egyház minden engedménye ellenére is kereste annak „tökéletes módját”, hogy kimutassa korlátlan hatalmát, amelyhez 1804-ben a fényűző megkoronázása bizonyult tökéletes színpadnak ahhoz, hogy VII. Piuszt nyilvánosan megalázza a Notre-Dame-székesegyházban.
Régi hagyomány szerint ugyanis a pápák koronázták meg a „szent római császárt”, de hogy megmutassa Piusznak, „ki is most az igazi uralkodó”, napóleon egyszerűen kivette a pápa kezéből a koronát, és azt saját kezűleg tette a fejére.
Írta a Magyar Hírlap
