Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Ó, dehogynem! A baloldalnak tucatszor is sikerült: megújulás helyett utcai rendbontás, saját ötlet helyett pedig a Nyugat másolása. Újra és újra ugyanabba a mederben. Mintha nem is akarnának kimászni az egyre mélyülő mocsárból.
Hérakleitosz legismertebb töredéke a folyó-hasonlat, melynek lényege, hogy „minden mozgásban van”, talán a magyar ellenzékre nézve a legkevésbé érvényes állítás. (A magyarul elterjedt mondat valójában nem létezik, de ez nem változtat a lényegen, azaz az ellenzék mozdulatlanságán.)
Az elmúlt tizenhárom év során megfigyelhető volt egy olyan ismétlődő, mára rögzült politikai mintázat, amely szerint az ellenzék baloldalinak nevezett része – közvetlenül az elvesztett választások után – az országgyűlési munka és a megújulás helyett egyrészről az utcai politizálást választotta, másrészről pedig a nyugaton megfigyelt progresszív politikai mintákat szolgai módon másolta. És az utcán ismételgette azokat, fűszerezve egy kis demokráciaaggodalommal. Hasztalan.
Ha az elvesztett választásokat nézzük, akkor az elmúlt bő évtizedben a baloldal mindig kifogásokat keresett. Nem ismerte el a vereséget, tisztességtelen feltételekre hivatkozott, csalással vádolta a kormánypártokat és radikális rendszerellenzéki szerepbe helyezkedett. Mondták, hogy nincs demokrácia, nincs szabad sajtó, az állampolgárok nem jutnak hozzá az „igaz” és „valós” információkhoz. (Az igaz és a valós ebben az esetben azt jelenti, amit a baloldal gondol.)
Ugyan! Mutassatok egy szavazópolgárt, aki ne ismerhette volna meg Márki-Zay Pétert! Mutassatok egy másikat, aki ne tudta volna, hogy mindenki összefogott Gyurcsánnyal! És hogy mondtak sok-sok lükeséget, amit a kormánypártok „kihasználtak”? Hát hogyne tették volna! Ilyen a pluralizmus, ilyen a politikai verseny. Szóval nem a formával, vagy a kerettel, inkább a tartalommal volt probléma.
Az elvesztett választások után – a politikai mintázat szerint – aztán megpróbáltak valós vagy vélelmezett társadalmi elégedetlenkedési akciókra rátelepedni. Megújulás és parlamenti munka helyett mások hátán a médiába bekerülni. Megragadni egy „civil” ügyet, majd nemzetközileg kipróbált, szélsőbaloldali mozgalmi forgatókönyvek (Alinsky, Popovics, Sharp) alapján kormányellenes demonstrációvá szélesíteni azokat. Mindeközben egyre szélsőségesebb, a demokratikus rend megzavarására alkalmas politikai kommunikációt folytattak, aminek következtében egyrészről tovább romlott a politikai kultúra minősége, másrészről pedig esély sem volt egy új politikai stratégia megalkotására. (Gondoljunk csak a 2023-as Pintér Sándor bábú égetésre, vagy az úgynevezett diáktüntetéseken tapsot kiváltó, a miniszterelnököt dehumanizáló beszédekre!)
A botránypolitizálásba hajló szélsőséges hangnem azonban szükségszerűen kontraszelekciót okozott, így a baloldal lemaradása – mind közösségépítésben, mind pedig egy koherens, a társadalom többségének szimpátiáját megnyerő programalkotásban – évtizedes mértékűvé vált. A vezetővé váló politikusok nem voltak és most sem alkalmasak a valóságot leíró politikai értelmezésre és összefüggő mondanivaló kidolgozására. És hiteltelenek, ami a politikában a legfontosabb tőke.
De kontraszelekciót okozott az is, hogy saját ötlet helyett újra és újra a nyugati progresszív politikai célok szolgai másolása visszhangzott a politikájukban. Skandináv típusú oktatás, uniós minimálbér, német szakértelem és befogadáskultúra, francia szekularizáció (szemben az egyház szerepével az oktatásban), a Benelux országokban megfigyelhető LMBTQ-jogfejlődés… tovább is van, mondjam még?
Tucatszor ugyanabba a folyóba…
A kontraszelekcióval viszont megszületett egy olyan baloldali politikai „elit”, amely csupán négy politikai pótcselekvésre volt alkalmas az elmúlt években. A nyugat-európai progresszív politika kritika nélküli másolása mellett csupán a sajtóban megjelenő hírekre reagáltak – sokszor ötletszerűen (mai szlenggel élve: random). Harmadrészről dekonstruktív ellenzéki álláspontot vettek fel, így az össznemzeti érdekek mentén sem álltak a kormányzat mellé (még a pandémia idején sem!), végül pedig – negyedszer – botránypolitizálással igyekeztek felhívni magukra a figyelmet.
Egy dologról viszont sosem beszéltünk. A kontraszelekcióban ludas volt a külföldről finanszírozott kormányellenes sajtó is. Mert ők is többször beleléptek abba a bizonyos folyóba, mikor minderre azt mondták, hogy mindez így, ebben a formában, rendben van és rendben lesz. Majd a következő választásokon – hitegették magukat, ugyanabba a folyóba lépkedve.
A szerző a XXI. Század Intézet elemzője
Írta a Magyar Hírlap
