Onczay Csaba gordonkaművész Szegeden kezdte meg tanulmányait, majd 1965-től 1970-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Friss Antal tanítványa volt. Előadóművészi karrierjének indulásában jelentős szerepet játszott két versenygyőzelme: 1973-ban a budapesti Nemzetközi Pablo Casals Gordonkaversenyen, 1976-ban Rio de Janeiroban a Nemzetközi Villa Lobos Gordonkaversenyen ért el első helyezést. Külföldi turnéi sorában kiemelt szerepet kapott az Amerikai Egyesült Államok, ahol húsz év alatt közel 100 városban szerepelt. 1983 és 1987 között a Kodály Center of America (Boston) állandó vendége voltam, mesterkurzusokat tartott, és Kodály műveit adtam elő. Emellett több egyetemen volt vendégprofesszor: az 1995–96-ös tanévben a freiburgi Hochschule für Musikon (Németország), 2001-ben a Conservatory of Musicon Oberlinben (USA), valamint 2006 és 2009 között az Indiana University Jacobs School of Musicon Bloomingtonban (USA). 1978 óta világszerte rendszeresen tartott mesterkurzusokat. 1981-től 2001-ig művészeti vezetője volt Németországban a Niederstotzingen Musiktagénak, valamint 1987-től 2000-ig a keszthelyi Festetics kastélyban rendezett nyári akadémiának. 1986-ban Firenzében megalapította a Camerata Strumentale Italiana kamarazenekart, amelynek két évig karmestere és művészeti vezetője volt. 2000-től zsűrielnöke az általa alapított David Popper Nemzetközi Csellóversenynek, és 2005-től állandó vendégprofesszora az Indiana University nyári vonósakadémiájának.
Gyakran játszik zenekari kísérettel, a MÁV Zenekar, a Rádiózenekar és az Állami Hangversenyzenekar mellett nagy sikert aratott a Bécsi Szimfonikusokkal, a lipcsei Gewandhaus és az olasz RAI Zenekarral, valamint több vezető amerikai együttessel. Az általa előadott mintegy félszáz versenyművet számos kiváló karmester dirigálta, számára különösen a Ferencsik Jánossal és Kobayashi Ken-Ichiróval folytatott együttműködés volt meghatározó.
Születésnapja előtt egy hónappal, a Zeneakadémián sikerült időpontot egyeztetnünk az interjúra. Egy tanítási óra, és egy 10 napos krakkói nemzetközi csellóversenyen való zsűrizés előtt tudtunk egy kis időt fordítani erre a beszélgetésre.
Az elmúlt években részt vett számos nemzetközi versenyen és fesztiválon. Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie, és hogyan segítették ezek a tapasztalatok szakmai fejlődésében?
Előadóművészként mindig is büszke voltam arra, hogy rögtön a diploma után 1971-ben tanársegédként kezdtem a Zeneakadémián tanítani, és 52 év után még most is teljes osztályom van. Pályám nagyobbik, és talán mondhatom azt, meghatározó részét a tanítás tette ki. Életemnek ebben a mostani szakaszában még jobban ötvöződik az, ami mindig is célom volt, a pódium művészet és a tanítás ötvözése, azaz a pódiumon megszerzett előadóművészi tapasztalat, gyakorlat átadása a fiatalabb generációknak. Alapjában véve verseny párti vagyok. Én magam is nemzetközi versenyek győzelmével indítottam a pályámat, erre biztatom növendékeimet is. Persze mindenki nyerni szeretne, de sose szabad elkeseredni, ha nem így történik, mert aki elment, megmérettette magát, az már a felkészüléssel is igen magas szintre jutott. Természetesen elfogadom, ha valaki nem szereti a megmérettetésnek ezt a formáját, de vallom, hogy önmagunk megismeréséhez, másokon keresztül vezet az út. Egy-egy ilyen versenyen rengeteget lehet tanulni, de ami a legfontosabb, el tudjuk helyezni magunkat a világ csellistái között. Remek visszacsatolás tanárnak, növendéknek arra nézve, hol tart a világon a csellóoktatás, az előadóművészet, hol tartok én magam, mire vagyok képes egy olyan nyomás alatt, amit egy verseny okoz. Hiszen kikerülve az életbe ugyanúgy meg kell majd küzdeni mindenért, csak azt nem nemzetközi versenynek fogják hívni, hanem például próbajátéknak.
Májusban a németországi Markneukirchenben voltam egy nemzetközi csellóversenyen, októberben Várpalotán került megrendezésre a 23 éve alapított X.David Popper Nemzetközi Csellóverseny, melynek egyik alapítója és állandó zsűrielnöke vagyok. November végén Krakkóba utazok, ahol a Penderecki Nemzetközi Csellóversenynek leszek zsűritagja. Krzysztof Penderecki lengyel klasszikus zeneszerző, karmester, a 20. század második felének világhírű alkotója éppen beszélgetésünk napján, november 23-án lett volna 90 éves. És ami a jövő évet illeti, szeptemberben a bratislavai Nemzetközi Csellóverseny zsűrijének leszek tagja.
Ennyi verseny, tanítás mellett mennyi ideje marad a pódium művészetre?
Rengeteget koncerteztem, rengeteget utaztam a világban egész életemben. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezt bírtam és lehetőségem volt rá. Mostanában kevesebbet, de azért folyamatosan játszom, leginkább kamarazenét. A kamara műfaja, és azon belül a triózás már nagyon korán közel került hozzám. Hosszú évtizedeken keresztül Gulyás Mártával és Szabadi Vilmossal alkottunk triót és koncerteztünk szerte a világban. Pár évvel ezelőtt a Hungarotonnál CD-re vettük Mozart összes zongorás trióját. Szabadi Vilmossal, Falvai Sándorral 20 éve játszunk együtt. Trióként bejártuk egész Japánt és a trióirodalom majdnem teljes egészét eljátszottuk. Tavaly felvettük a Gifu Trió nevet Japán iránti szeretetünk és a szoros kapcsolatunkat is mutatva a szigetországgal. Azóta itthon is több koncertet adtunk, utoljára szeptemberben a Solti teremben.
Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, úgy gondolom, hogy az embernek vannak életperiódusai, nálam 24 éves koromtól 65 éves koromig volt nagyon aktív az előadóművészi munkásságom. Igazán feszes időszak volt ez. Ebben a korszakomban alakult ki bennem az a zenei kifejezés, amely a mai napig meghatározza a pódium művészetemet is.
Azonban a tanítást is fontosnak tartom, talán maradandóbb is, mint egy-egy hangversenyen elért esti siker, ami persze megmarad az emberek lelkében, emlékezetében. A felvételeket vissza lehet hallgatni, de a hangverseny pillanatnyi varázsa egyedi. De, amit továbbadok a növendékeimnek, remélem azokra úgy fognak ők is gondolni, mint ahogy én most gondolok a tanáraimra, Bátori Sándorra Szegeden, Friss Antalra és Mihály Andrásra a Zeneakadémián. Tulajdonképpen ő tőlük tanultam a legtöbbet, és gyakran hivatkozom rájuk amikor a tapasztalataimat továbbadom.
A Zeneakadémiai tanulmányok után a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, előtte pedig a sienai (Olaszország) nyári akadémián is tanult. Innen is tudna mestereket említeni?
Nagyon nagy befolyással volt rám André Navarra francia gordonkaművész, akinél több, mint 2 hónapot a sienai akadémián tanultam és meghatározó tanácsokat, meghatározó élményt kaptam tőle, amit manapság is igyekszem továbbadni. Moszkvában egy évig tanultam a világhíres Beethoven kvartett csellistájánál, Szergej Petrovics Sirinszkijnél. Nem volt ugyan tanárom, de nagyon bensőséges kapcsolatba kerültem Starker János világhírű magyar gordonkaművésszel, aki több, mint 50 évig élt és tanított Amerikában. Ő hívott meg vendégprofesszorként 3 évre tanítani Bloomingtonba, akkor olyan szakmai, baráti kapcsolatba kerültünk, hogy úgy érzem, mintha növendéke lettem volna és óriási tapasztalatait átadta nekem kollegiális, baráti szinten, és ezt én nagyon megtisztelőnek érzem. Az embernek ilyen példakép tanárok, előadóművészek határozzák meg a fejlődését.
Talán mostanra tisztult le bennem, hogy kinek a tanácsait adom tovább és mennyire fontosak ezek az instrukciók. Művészi életem folyamán ezek sokszor átalakultak a kornak megfelelően. Ezt csodálatos dolognak tartom! Ezért is tanítok még az Akadémián, pedig nem könnyű és sokszor fárasztó, de mégis igen nagy örömmel teszem. Szeretek büszkélkedni azzal, hogy milyen kiváló növendékeim voltak, és vannak. A növendékek sikere a tanárnak a legfontosabb visszacsatolás, és a legnagyobb öröm. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy valaki világhírű lett. Volt olyan növendékem, akinél láttam, hogy kiváló érzéke van a zenéhez, de sose lesz belőle nagy csellista, neki nem az az útja. Ezt fel mertem vállalni, meg mertem mondani neki, és Ő ezt elfogadta. Sőt boldog volt, mert egyedül ezt a döntést nem tudta meghozni. Így viszont lett belőle egy kiváló művészettörténész, a magánéletünkben pedig egy nagyon jó, életre szóló barátság. Neki köszönhetem a csodálatos, 20 évig tartó fesztiválsorozatot és kurzusokat Németországban.
Beszéltünk már az olasz, amerikai, német kapcsolatokról, de ami igazán érdekes számomra az a szoros japán kötelék, amelyet az ottani zenei művészvilággal kialakított. Mikor, és hogyan kezdődött?
Kapcsolatom Japánnal nem újkeletű. 1991-ben jelent meg az első lemezem a Naxosnál, majd ezt követte még hét másik, majd 1993-ban volt az első koncertturném a szigetországban. Ezen a turnén olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint Dr. Jitsuhiro Yamada, aki a következő évben megalapította a Gifu-Hungary Friendship Association-t, és 1993-ban felkért az első cselló mesterkurzus megtartására Japánban. A következő években csatlakozott hozzám Kiss András hegedűművész és Falvai Sándor zongoraművész, majd 2005-ben Szabadi Vilmos hegedűművész vette át a hegedű oktatását. Mind a mai napig cselló-hegedű-zongora hangszereken folyik az oktatás, és ott tartjuk a Zenekadémiára készülő hallgatók felvételi vizsgáját is. Az évek alatt legalább 60 közös koncertet adtunk Gifu város csodálatos koncerttermében a Salamanca Hallban, valamint több más városban, a mesterkurzusokon több száz japán csellistát tanítottam, közülük 30-40-en tanultak – sokszor több évig is – zeneakadémiai osztályomban.
Csodálatos volt megfigyelnem, hogy a japán csellisták mennyire nyitottak voltak az európai klasszikus zene megértésére és előadására. Sikeres tanulmányaik befejezése után legtöbbjük visszatérve Japánba komoly zenei karriert ért el. Mind Budapesten, mind Japánban számtalan hangversenyen játszottam együtt a fiatal végzett csellistákkal és más hangszeresekkel, pl. olyan turném is volt, ahol nyolc volt növendékemmel sok csellós együttest alkotva különleges koncerteket adtunk. De a Zeneakadémián immár 20. éve tartó Tavaszi Hangok hangversenysorozat – melynek művészeti vezetője vagyok – is példája annak, hogy örömmel mutatjuk be itthon a nálunk tanuló vagy végzett fiatal japán muzsikusokat. Ezt a sorozatot Sűdy Zoltán nagykövet úr és felesége Erika szervezte és támogatta 15 évig, majd ezt követően a Magyar-Japán Baráti Társaság vette át a feladatot a Zenakadémiával közösen, aki a csodálatos Solti teremben biztosít otthont a koncerteknek.
Az első élményem Japánnal 1963-ra nyúlik vissza. Abban az évben nyerte meg a budapesti Casals Nemzetközi csellóversenyt Tsuyoshi Tsutsumi, aki akkor a magyar közönség nagy kedvence volt. Tíz év múlva én nyertem meg ezt a versenyt, majd pár év múlva Bloomingtonban találkozva jó barátok lettünk, később pedig átvettem Tsutsumi professzori helyét az amerikai egyetemen, máskor pedig az ő meghívására adtam mesterkurzust a Toho Egyetemen Tokióban. 1974-ben Kobayashi Kenichiro aratott hatalmas sikert Budapesten, majd a következő évtizedekben állandó vendége lett a magyar zenei életnek. Boldogan emlékszem vissza sok közös hangversenyünkre, amikor itthon vagy külföldön vele léphettem fel. Különös zenei barátság alakult ki közöttünk, 12 különböző csellóversenyt játszottunk együtt több tucatnyi hangversenyen különböző zenekarokkal, itthon és külföldön. Kobayashi mester felkérésére együtt mutattuk be Magyarországon a híres japán zeneszerző, Akutagawa Yasushi Csellóversenyét, amire nagyon büszke vagyok. Tsutsumi professzorhoz és Kobayashi mesterhez azóta is szoros zenei barátság köt.
Részben ezek a személyes élmények alapozták meg Japán, a japán kultúra és emberek iránti kötődésem és elhivatottságom, melyet a 30 éves zenei munkásságommal igyekeztem megerősíteni.
Egészen elképesztő az elismeréseinek száma. Szólószonátájának kimagasló interpretálásáért Liszt-díjjal, előadói munkásságáért 1986-ban Érdemes Művész kitüntetéssel, hazai és nemzetközi sikereinek elismeréseként 1993-ban Kossuth-díjjal jutalmazták. 2004-ben nyerte el a Bartók–Pásztory-díjat. 2008-ban a kortárs magyar zene külföldi terjesztéséért végzett érdemeit Pro Artibus Artisjus éremmel ismerték el, valamint többször is megkapta az Artisjus előadóművészi díját. Alapító és tiszteletbeli tagja a Magyar Kodály Társaságnak, alapító tagja a Magyar Zeneművészeti Társaságnak. 2016-ban Várpalota Város díszpolgára lett, és megkapta Szeged Város arany plakettjét. 2021 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. De talán, legalábbis számomra, a legkülönlegesebb a 2019-ben a Japán kormány javaslatára a Császár által adományozott „Felkelő Nap Rendje Aranysugarak a Nyakszalaggal„ kitüntetése.
Nagy megtiszteltetés volt számomra. Főleg tudva azt, hogy ez a 3. legmagasabb állami kitüntetés Japánban, ezt a fokozatot csak nagyon kevesen kapták meg eddig Magyarországról. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor 2019-ben Kako japán császári hercegnő Magyarországra látogatott, és egy díszvacsora keretén belül találkozott az eddig kitüntetettekkel. A kitüntetést itt Budapesten, a Japán Nagykövetségen Kuni Sato nagykövetasszony adta át egy nagyon szép ünnepség és fogadás keretén belül, családom és barátaim körében.
Persze az ember nem a díjakért dolgozik, de jól esik és nagyon hálás vagyok, hogy a japánok a munkámat, és ezt a hosszútávő együttműködést ennyire megbecsülik.
Az együttműködés fontos szerepet játszik a zenei világban. Milyen tapasztalatai vannak más művészekkel való együttműködésről, és miben látja a közös munka előnyeit?
Erre a kérdésre a „password” a kamarazene. Ez feltétlenül azt jelenti, hogy a partnerekkel közös nevezőre kell jutni a zenei kifejezésben, egymást segítve kell interpretálni a zeneszerző elképzelését. Több 100 alkalommal játszottam külföldi partnerekkel itthon vagy más országban.
Számomra a zenei nyelv az, amivel együtt tudok kommunikálni akármilyen nemzetiségű, akármilyen kvalitású, akármilyen hangszeres művésszel. Például a hegedű, cselló, zongora együttesének csodálatos repertoárja van, és a repertoár nemcsak feltételezi, hanem megköveteli azt, hogy mind a három művész a legjobb szólista tulajdonságokkal, felkészültséggel rendelkezzen. Vonósnégyest nem játszom, az egy külön élet. Merem állítani, hogy a legnemesebb, legmélyebb művek a kamarazenei irodalomban lelhetők fel.
(az interjú folytatódik)
Írta a Magyar Hírlap
