Ezeknek a kolozsvári látogatásoknak a lényege egy addig ritkán tapasztalt, furcsa, mondhatnánk felemelő eleme, a kölcsönös szolidaritás megélése. Amikor átadtuk a csomagokat, sem mi, sem pedig a meglátogatottak nem érezték kényelmetlenül magukat. Természetes volt. Nem mondtuk ki sehol, de mindenki tudta, hogy fordított esetben ez ugyanúgy működne. Ki tudja, mikor kerülünk olyan helyzetbe, hogy Romániából hozzanak nekünk ennivalót? Volt valami nagy-nagy méltóság azokban a gesztusokban, amelyekkel barátaink fogadták a csomagokat. Ezzel ők sokkal többet adtak nekünk, mint mi nekik. A látszólag gyöngék sokkal erősebbek lehetnek azoknál, akik erősnek, gazdagnak hiszik magukat.
A városszéli panellakásban élő Egyed Péter költő, miután elgitározta nekünk a Kolozsvár-bluest, elvitt minket a szüleihez. Ők szintén egy blokkházban laktak. A papa, Egyed Ákos történészprofesszor kedves beszélgetésbe bonyolódott velünk. A mama azt mondta, hogy vacsorázzunk náluk, éppen most főzi a krumplilevest. Csak néztünk arra a nappali szoba szélébe állított régi sparheltre, a füstcsövét valahogy kiügyeskedték az ablaküvegen. Hát, így élünk, mosolygott ránk a néni, férje igen apró kupicákba adagolta szét a szilvapálinkát a hatalmas polcról, a könyvek mögül elővarázsolt üvegből. Isten hozott benneteket nálunk, emelte ránk a poharat, olyan volt, mintha a szülői házba érkeztünk volna vissza.
Másnap Szilágyi Istvánhoz mentünk. Előtte még beköszöntünk az arrafelé lakó Cseke Péterhez és feleségéhez, Cs. Gyimesi Évához. Szilágyiéknál a panellakás nagyobbik szobájában ültünk le. Az író elég szótlan volt. Látszott, haragudott a világra. Mérges volt mindenre és mindenkire, talán ránk nem. A csomagunk sem bosszanthatta, hiszen amikor átvette, mosolygott. Ültünk a nagy román fafotelekben, Szilágyi István pipázni akart. Megtömte dohánnyal a pipát, és rágyújtott volna. Az igen rossz minőségű román gyufák azonban nem akartak lángra lobbanni. Még szinte ki sem vette a gyufaszálat a dobozból, már el is törött. A tizediknél csapta le az asztalra a skatulyát, és valami csúnyát mondott a románok gyufagyáráról.
A Korunk szerkesztője, Kántor Lajos egy szép, földszintes házban lakott. Már nagyon várt minket, látogató körutunk utolsó állomása volt nála. Rövid beszélgetés után az ablak félig leeresztett redőnyéhez lépett, odahívta a bennünket elkísérő Egyed Pétert is, aztán mindketten idegesen felénk fordultak. Na, most, szépen, mintha mi sem történt volna, felálltok, kimegyünk az autótokhoz, beülünk, és eltűzünk innen. Csak néztünk. Miért? Hát itt parkol mögöttetek egy zöld Trabant. És akkor? –néztünk rá értetlenkedve.
Később így írt erről az esetről Egyed Péter a Kalligramban: „Eszembe jut például D. P. egy, a ’80-as évek végének Kolozsvárán tett látogatása; akkori A. K. barátjával érkezett ide, narancsszínű Škodáján egy fekete sas ármánykodott. (Társaságban többször ki is jelentette: Sas vagyok.) Ezekben az években meglehetősen ingerültek voltak itt nálunk az ilyen demonstrációkra, no de semmi baj: barátaink vígan alukáltak a Sport Szállóban, és reggelre kelve azt vették észre, hogy gépkocsijuk mögött egy zöld (!) Trabant nyomul, miközben különböző fő- és szerkesztő és egyéb barátaikat látogatják. De valahogyan: ennek a bűzszekérnek kitűnő és zajtalan motorja van, gyorsul, néha el is hagyja őket – feltehetően képek készítése céljából –, majd komótosan visszasorol mögéjük. És így megy ez két napon át: egy narancssárga Škoda sassal, majd egy gyorszöld Trabant – ez is elég ritka szín, valljuk be (nem is nagyon vannak ekkor már idegen rendszámtáblájú kocsik Kolozsváron). Aztán egyik reggelen együtt ülünk mindannyian K. L. szerkesztőnél, reggelizünk, amikor félrevon K. L. barátunk, és azt mondja: nézd csak, ilyet még te sem láttál, és valóban, a sasos kocsi mögött ott pompázatoskodik egy mélyvörös tűzoltósági terepjáró. Mondom ekkor nekik: na jól van, kedveseink, én most elkísérlek benneteket a város határáig, de semmi tűz, mert ha lesz valami, ez eloltja nektek. (Mi tagadás, néha a Securitáténak kimondott érzéke volt a szimbolikus üzenetek megfogalmazásához.)”
Minden úgy történt, ahogy Egyed Péter költő mondta nekünk. Mire kiszállt, a tűzoltó már nem volt mögöttünk. Én meg a Skoda kormányát szorongatva ráléptem a gázra, és vagy száz kilométeren keresztül némán ültünk a kocsiban. Már a magyar határ közelében voltunk, amikor Alexa Károly felém fordult, és azt mondta: Na, papi, ezt megúsztuk.
