„Elindultam hozzád, hogy ég lehess / én meg színedbe szerelmes madár. // De most a mese végén, lásd, csak egy / kopott csavargó, ki elébed áll – // Lehet, hogy herceg, lehet, hogy király, / csak elszedték tőle az aranyat. // Az élete az meg besározódott // a hosszú vándorlás alatt.”
Ladányi Mihály Mesebeli című nyolcsoros versét (amit felidézek olykor alkalmasnak vélt szövegkörnyezetben) még egyetemistaként tanultam meg, 1988-ban, két évvel a költő halála után. Ezt onnan tudom ilyen pontosan, hogy csak az akkor kiadott, a posztumusz föllelt és kötetben meg nem jelent verseket közreadó, Simor András gondozta Bejegyzések a családi bibliába című könyvben látott napvilágot. Nem szerepelt a két, összegyűjtött verseket közlő kötetben (az 1974-es Se csillaga, se holdja, vagy a költő által szerkesztett, de csak a halála után megjelent Csillagok kutyaláncon címűben sem), töredék volt mindössze az első két sor az 1969-es A túloldalon című kötet Játékvasút ciklusában, és a teljes verset egy napilapban találjuk 1976-ból.
A korabeli népszerűség ellenére is „kanonizálási nehézségekkel” küzdő költő (akit Rónai-Balázs Zoltán már 2010-ben „elfelejtett kívülállónak” nevezett) születésének 90. évfordulója 2024. február 12-én lesz, s a dátumra bukkanva talán ezért jutott eszembe ismét a verse. Meg az álmok és a mese miatt is, ahogy egy korai, még a nyugatos költők rímtechnikáját követő részlet köszönt reám: „Az álmaid ne hagyd el árván: / víz alatt csillagot etet / a holdas homlokú királylány.”
A mese azért varázsol el, mert műalkotás – vallja Bruno Bettelheim is, a mesetudós –, mert félig álom, félig valóság, s mint ilyen: egészében élet. A portugál Fernando Pessoa szerint az lesz a modern kor legnagyobb művésze, aki a leginkább képes álmodni, és azt valóságként adja elő. Krúdy Gyula úgy vélte: az élet álom, színtiszta irodalom, és az életnek utánoznia kell az álmot; Móricz Zsigmond – olykor kegyetlen életmeséi között – álmait a Tündérkertbe vitte vissza; Móra Ferenc (az ő halálának 90. évfordulójára pedig február 8-án emlékezünk) úgy írt és álmodott, ahogyan élt: könnyesen csillogott benne a humor. S Weöres Sándor teremtett valóságáról is azt hinnénk, hogy játékból született mesék, aztán kiderül, hogy Orpheusz és Próteusz harcol abban, játékmaszkot öltött fájdalmakkal és gyönyörökkel, szellemi élvezettel, filozófiai távlattal, lélektani mélységgel.
Ladányi a Tűztánc antológia (már-már nemzedék) lírikusai közé tartozott, és „politikus” költőnek számított abban az értelemben, hogy a fiatal korosztály épp a rendszerkritikus versei miatt kedvelte őt (még belügyminisztériumi megfigyelés alá is helyezték). Ezek a költők a szépet a jó és rossz felől közelítették meg, szükségképp álca mögé rejtőzve: senki sem olyan volt, mint amilyennek látszott. Váci Mihály az ötvenhatos fájdalmait íróasztalfiókba zárta, és küzdött az önemésztő kompromisszummal, hogy a szocialista kultuszverssé rongyolt Még nem elég! című verse pártskatulyába kerüljön, noha abban a „világ” elé helyezte a nemzetet, az „igazság” elvont fogalma fölé pedig az egyes ember igazát. S Garai Gábor széles látókörű, sokfelől merítő szintetikus lírájának középpontjában is a szocreál sablonok ellen harcoló, a homo moralis attitűdöt tükröző biblikus etika állt.
Simor András a Ladányi-líra hiányköltészet jellege, a bírálat és az ironikus önreflexió mellett kiemelte az erőteljes szerelmei vonulatot is. A felszínt jelentő magánélet igen kusza volt: három házasság, hat hivatalosan elismert gyerek, „és további nehezen összeszámolható nő és gyerek található »eposzi terjedelmű keresésének« útján”. Az etikai mélység nem innen, hanem a versekből tárul föl, az elemi vallomásosságból, a stilizálás nélküli önbemutatásból, vállalva az esendőséget, a hétköznapiságot, a profán és groteszk disszonanciákat. „Verseim még mindig árokparti álmodozások, kóborlásaim közben írom őket kiskocsmákban, vidéki állomásokon, üres présházban, de soha könyvtáramban, dolgozószobámban – vallotta Bertha Bulcsunak –, mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt.”
Utolsó éveit csemői pincéjében töltötte, a társadalom peremén. A „mesebeli” élete inkább volt nyomasztó álom, mintsem megvalósult repülésvágy. Borködében sem vágyott rá, hogy herceg vagy király legyen, de nem zárta ki az álom- vagy mesebeli átváltozás lehetőségét. A koldusképű királyfiú-bohóc szedegette magáról a száradt sarat, de nem az Őszikék csöndes belenyugvásával, hanem szókimondón pörlekedve, kiáltozva és sírva. Mert a bohóc akár madár is lehetne.
Sokan irigylik a madarakat, de félnek repülni, vagy pedig már elfelejtették, hogyan kell felemelkedni és fenn is maradni – megelégszenek a mámoros zuhanással, s jól érzik magukat a zűrzavar keltette felejtésben. A Mesebeli mindennek egzisztenciális számvetése. S nem a madárság vágya és a csavargólét között feszül az ellentét, nem a kifosztottság-tudat keseríti a szívet, hanem a besározódás. Mert a besározódás az igazi tragédia.
A Vers-szülés, avagy az ihlet deheroizálása című esszében (az 1970-es években járunk) Ladányi leírta, hogy nem hisz a „költői átélés” emelkedett voltában, mert olyan az, mint a színész színpadi viselkedése. „Ha a színész meghatódik szerepbeli helyzetétől, gyengébb lesz a produkciója: a hangja elszorul, a gesztusok hamisakká válnak. Hasonlóképp van a költő versírás közben: bár önmagát ábrázolja, nem hatódhat meg önmagától.” Ő csak „használatba fogja” az érzelmet, s addig tart a szereppel való azonosulás, amíg a vershelyzet megkívánja – dühös lesz, szorongó, szerelmes, vagy illetlen szavakkal idegenít el a témától, amíg a versét írja. Elég élménye van már ahhoz, hogy kellő muníciója legyen a szerephez.
A „mesebeli” alteregó kezében tartott sárdarabon azonban néha megcsillan a valódi fény.
A szerző irodalomtörténész
Írta a Magyar Hírlap
