Roger Williamson a mai viszonyokhoz képest későn, tizenhat éves korában kezdett versenyezni, ám szinte azonnal bebizonyította, hogy kivételes tehetség. Először gokarttal, majd szériaautókkal, Minivel és Ford Angliával győzte le újra és újra a nála sokkal tapasztaltabb versenyzőket a brit pályákon, majd huszonhárom éves korában, 1971-ben megkapta a nagy lehetőséget: a March csapat egyik brit Formula-3-as autójának ülését.
Williamson már az első évében igazolta, hogy a formulaautókkal is páratlanul jól tud bánni: megnyerte a Lombard Championshipet, és második lett a Shell Seriesben, valamint a Forward Trust Formula-3 sorozatban – akkoriban tudniillik több különálló bajnokságot rendeztek többé-kevésbé ugyanannak a mezőnynek. Williamson összesen tizennégy versenyt nyert 1971-ben, amivel többek közt az év versenyzője díjat is kiérdemelte a British Racing and Sports Car Clubtól.
A sikerszéria 1972-ben folytatódott. A brit Formula-3-as sorozatok közül Williamson kettőt is megnyert, a Forward Trust és a Shell szériákban egyaránt nem talált legyőzőre. Mindezek mellé a Lombard-bajnokság negyedik helyét is megszerezte, s elindult Formula-Atlantic, Formula-5000 és Formula-2-es versenyen is, hogy minél nagyobb tapasztalatokat gyűjtsön. Williamsont az év végére egyértelműen a legragyogóbb ifjú brit tehetségként tartották számon.
Helyzetét könnyítette, hogy szinte a kezdetektől fogva Tom Wheatcroft brit mágnás támogatását élvezhette, aki 1973-ra hozzásegítette ahhoz, hogy a Formula-2-ben versenyezzen. Williamson előbb egy GRD-Ford, majd egy March-BMW volánjánál vehette fel a versenyt az Európa-bajnokság legjobbjaival, s kezdeti nehézségek után Olaszországban végre megszületett a hőn áhított győzelem: Williamson az első helyen ért célba a Monza Lotterián March 732-esével.
Williamson 1973-ban kapta első felkérését Formula-1-es tesztre, s a BRM P180-asával egyből pályacsúcsot futott, majd miután a csapat vezetői átültették a P160-asba, az iménti rekordnál is jobb időket szállított tartósan. Nem meglepő módon azonnal szerződést ajánlottak neki, de a mentor, Tom Wheatcroft nemet mondott, mert mindenképpen Cosworth-motoros autóba akarta pártfogoltját ültetni. A hely így Niki Laudáé lett, Williamson pedig csak 1973 közepén mutatkozhatott be a királykategóriában, amikor a March pilótája, Jarier úgy döntött, a Formula-2-es bajnoki cím fontosabb számára, mint a Formula-1.
Időközben arról is lehetett már hallani, hogy a szélvészgyors brit tehetséget a Tyrrell szerződtetné a következő szezonra, bár végül nem írták alá a szerződést, hanem úgy döntöttek Wheatcrofttal, hogy privát nevezőként indítanak egy McLaren M23-at a következő évben, így egyrészt nem szakítják szét a jól működő párost, másrészt pedig Williamson a mezőny legerősebb autójával mutathatja meg, mennyit is tud valójában.
A bemutatkozó verseny nem sikerült túl fényesre, bár ez nehezen mondható Williamson hibájának. A silverstone-i futam edzései javarészt az autóval való barátkozás jegyében teltek, bár így is a huszonkilenc fős rajtrács huszonkettedik helyére kvalifikálta magát. A verseny már a második körben véget ért számára, miután vétlenül részese lett a hetvenes évek talán legnagyobb tömegbalesetének, melyet Scheckter defektes McLarenje okozott.
A balesetben összesen kilenc pilóta versenye ért véget, s sajnálatos módon Andrea de Adamich olyan súlyosan megsérült, hogy be kellett fejeznie karrierjét. Williamson elmondása szerint semmit nem látott a füsttől és a portól, s próbálta kerülgetni az autókat, azonban miután kettőt kikerült, a harmadikat már nem sikerült, nekiment Scheckter autójának, majd a falnak, s fel kellett adnia a versenyt. Roger hozzátette, hogy nagyon nagy szerencse, hogy nem lobbant lángra egyik autó sem, s bízik abban, lesz idő megjavítani versenygépét a Holland Nagydíj előtt. A történtek ismeretében az utolsó szavak hátborzongatóak…
Roger Williamson Formula-1-es pályafutásának második versenye a zandvoorti Holland Nagydíj volt. A 18. rajthelyről induló Rogert a verseny elején szorosan követte David Purley, előbbi egy gyári, utóbbi egy privát March 731-esben ült. A verseny nyolcadik körében a pályának ugyanazon a részén, ahol három évvel korábban a szintén brit Piers Courage halálos balesetet szenvedett, Williamson bal hátsó gumija defektes lett és a szalagkorlátnak csapódott.
Mivel a korlát döbbenetes módon csak puha homokkal volt alátámasztva, meghajlott az autó alatt, majd visszacsapódva elhajította, s a March fejjel lefelé csúszott közel háromszáz méteren át, mire megállt a pálya szélén. Az autó bal oldali üzemanyagtartálya a becsapódásnál megsérült és lángra kapott, de a tűz nem tűnt komolynak. Williamson kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet, ám nem tudta magát kiszabadítani a fejjel lefelé álló autójából…
Purley a történteket látva azonnal leparkolta autóját a pálya szélén és élete kockáztatásával keresztülrohant a pályán, hogy segítsen Rogeren. A tüzet nem tudta eloltani, a pályamunkások pedig elégtelen felszerelésükkel és képzettségük híján nem tudtak, s látszólag nem is akartak az autóba szorult pilótán segíteni. Noha kicsivel lentebb állt egy tűzoltóautó, annak sofőrje – talán jogosan, talán nem – nem mert elindulni szemben a forgalommal a pályán, mivel nem állították meg a versenyt, annak ellenére, hogy a versenyirányító toronyból pontosan látszott az óriási mennyiségű füst, mely a pálya túlvégéről áradt. Így közel négy kilométert kellett megtennie a tűzoltónak, ám pontosan tudni lehetett, hogy mire odaér, már késő lesz. Purley így egyedül próbálta meg az egyre jobban égő autót visszafordítani, hogy Williamson kimászhasson belőle, ám erőfeszítései hiábavalóak voltak. Még beszéltek is Williamsonnal, aki könyörgött neki: „Az istenért, David szabadíts ki innen!”
Mikor a tűz olyan erős lett, hogy Purley nem tudott az autóhoz férkőzni, kikapta az egyik tehetetlenül álló marsall kezéből a tűzoltókészüléket, s maga próbálta meg az egyre jobban terjedő lángokat megfékezni. Miután a nézők látták, hogy a pályamunkások semmi mást nem tesznek, csak egyre próbálják Purley-t elrángatni a roncs mellől, többen elindultak átmászni a biztonsági kerítéseken, hogy segítsenek Davidnek megmenteni Williamson életét.
A pályabírók rendőri segítséggel tartották vissza a segíteni igyekvő nézőket, majd végül Purley-t is eltávolították a roncs mellől. Williamson a hatalmas balesetet sérülések nélkül megúszta, s a tűz is elkerülte, ám az autó alól kifogyott az oxigén, füst áradt a helyére, s megfulladt. A versenytársak mit sem tudtak erről, a legtöbben azt hitték, hogy Purley maga szenvedett balesetet, s saját autóját kívánja megmenteni, s a pályabírók azért nem segítenek, mert nincs senki sem veszélyben.
Kora egyik legígéretesebb ifjú tehetségének, a 25 éves Roger Williamsonnak halálát a hibásan rögzített szalagkorlát, a rosszul felszerelt, képzetlen, s nem utolsósorban végtelenül gyáva pályamunkások, valamint a verseny továbbengedése okozta. David Purley erőfeszítéseit a világon mindenhol méltatták, a bátorságért adható legmagasabb rangú állami kitüntetést kapott hősiességéért, ám minderre ő csak annyit mondott: „Ez nem hősiesség. Csak azt tettem, ami természetes egy kiképzett katona számára, ha azt látja, hogy egy társa bajba kerül.” Williamson pártfogója, Tom Wheatcroft soha többé nem vállalt szerepet a Formula-1-ben, és egy év múlva otthagyta az autóversenyzés világát. 1973. július 29-éről később így vallott: „Életem legszomorúbb napja volt.”
formula.hu
