Ladányi Mihályra emlékeztem a minap, születésének 90. évfordulójához közeledve. Maradt még mondandóm a Mesebeli versről, de Ladányi hiányköltészete elvezet a beteljesületlen élet más valóságai felé is. Ahogy ő vallotta: az „eszményi igény” csak egy magunkra öltött maszk, s a szerephelyzetben be kell érni „az eszmény másolatával” – ám mindig a realitás beismerésével zárul a játék.
Két alkalommal kapott József Attila-díjat (1963, 1978) – úgy tűnik, kedvelte a szocialista irodalompolitika. Kemény hangú rendszerkritikái, versei szabadszájúsága ellenére is megvolt a szociális elkötelezettsége, s polgárpukkasztó hangját az ideológusok „a bomló nyugati társadalmat jelképező polgárra” vonatkoztatták. Az 1945 utáni líránkat bemutató monográfia „a városba szakadt fiatalember otthontalanságát panaszló zsengék alkotójából néhány év alatt saját líravilágot felépítő” költőt a korszak („forradalmi indulattól és plebejus szenvedélyektől sem mentes”) legizgalmasabb alakok egyikeként jellemezte. Korán ébredt benne a 20. századi magyar villoni virtus (noha Villon nevét nem is foglalta versbe) – állapítja meg Simor András. Nincs nyoma hatásának, de csodálta Adyt, és nem a munkásversek, hanem a Tiszta szívvel ösztönös, nyers, fájdalmas őszintesége rokonítja József Attilával. Lírai fegyelme a vagabund karakter mögött is megmaradt, „verseit egész életében csiszoló, változtató, mindvégig sok-sok variánssal dolgozó költő maradt”.
Ha átlapozzuk köteteit, kitűnik, hogy a disszonáns közérzetnapló, Az út kezdete (1959) után a horizont kiszélesedik (Öklök és tenyerek, 1961), de a városi lét elsősorban a külvárosokban kóborló költő „újonnan felfedezett valósága”. A himnikus-ódai hangba folyton belebeszél a groteszk, de a Mint a madarak (1963) már melankolikus életérzést tükröz: a szemlélődésből, töprengésből, kételyből, kérdésből és tétovaságból is vers születik. Ezzel szemben nyugtalan és mozgékony, sóvárogja az élményt, és türelmetlen, akit folyton úton tart a „seregtelenség magányérzete” – a Tűz-tánc antológia ellenére is úgy érzi: nincs generációja. Az Utánad kószálok (1965) a Ladányi-féle „pogány kalandozások” világába nyit, de sem a saját helyét, sem az igazi társát nem leli. Ars poeticájában öniróniába formálja fájdalmait: „– Ezek a tévedéseim – mondom, / és felmutatom erényeimet. / – Ezért aztán érdemes volt – mondom, / és felmutatom elégett életemet. / […] / – Ó, ezek az édes nők! – kiáltok fel, / s lehajtott fejjel távozom / mindegyik szerelemben.” A Kedvesebb hazát (1971) kötetében a Panaszfal mellett összegez: „elmennek éveim / elhagynak asszonyaim / keserű órák ökrei cammognak rajtam”.
1970-ben a Józan kocsmadalok című interjúban úgy fogalmazott, hogy az első akadályt a nehéz indulás jelentette, a társadalmi költészet „alig látszott ki a sematizmusból”. S mivel „a szocialista költészet hatékonyságának egyik leglényegesebb eleme az őszinteség”, eldöntötte, „csak az őszinteség alapján” ír verset. De jött a második akadály: „egyes szerkesztőségekben nem nagy örömmel olvasták az őszinteségi rohamban írt verseimet. Ezekben […] a világ nekem nem tetsző dolgait glosszáztam meg.” Az akadályt úgy ugrotta át, hogy bohóc lett. „Bohóckodó kocsmahanggal, már-már sanzonjellegű könnyedséggel itattam át ezeket a nyers töltésű verseket.” Az Élet és Irodalom 1977-ben közölte a Zseb-dalt, ami nem jelenhetett meg kötetben, ám a csemői szőlőskert pincéjéből az utolsó éveiben akár a Kádár-rendszerben társadalmilag legalizált lopásról is írhatott költeményt.
A vers példa arra, miként gondolta egy szocialista önmaga szociális boldogulását: „Volt egy ember, ki megtudta naponta / a rádióból és a hírlapokból / milyen boldog lesz itt az utókor / kolbászból lesz a lépcsőházi karfa / és ó, egek / egész hegyek, egész hegyek lesznek szaloncukorból. // S szólt az ember: ezt mind most akarom, / máskülönben nincs igazság a földön, / már az időm nem naplopással töltöm / a nap helyett ezentúl mást lopok / és ó, egek / a szót a tett, a szót a tett követi itt a földön. // És híre ment, hogy ezt lehet. S épp ettől / valósult meg a kollektivizálás / mert nem volt olyan hivatal vagy állás / hol nem loptak naponta számtalanszor / és ó, egek / egész hegyek, egész hegyek kerültek zsebbe akkor. / De jött a baj, hogy kicsik a zsebek / a problémát a lapok is megírták / nagyobb zsebeket követelt az ország / és jött a zsebszabályzási rendelet / és ó, egek / megnőtt a zseb, megnőtt a zseb és eltűnt benne az ország.” – Ladányi leszámolt azzal, hogy érvényes recepteket adjon a jövőhöz – „Egyetlen lehetőségem maradt: a mai állapotok feltárása.”
Ha a jövőhöz nem is volt receptje, és nem hitt a költészet „gyakorlati hasznában”, a reakció attitűdformáló szerepéről nem mondott le, bár ezt is sajátos módon értelmezte. Bertha Bulcsú Írók műhelyében című interjúkötete 1975-ben jelent meg, s ott nyilatkozta, hogy ha olvas is az ember verset, nem arra gondol, hogy „egy világgal ismerkedik, s az ugyanolyan fáradsággal jár, mint egy turistaút”. A kényelemszemlélet lustává tesz szellemileg, s passzívvá is. „Én például előszeretettel alkalmazom azt, hogy disznó szavakat írok bele a versbe. Ha csak azért vette le a polcról a könyvet, hogy vakarózzon felette, lepődjön meg, amikor csokoládéevés közben az a szó kerül eléje, hogy sz*r. […] Elképzelem azt […] , aki desztillált művészetre vágyik, és a tizedik sorba beleírok egy olyan szót, ami megharagítja.”
Nem hiszem, hogy a Ladányi-versek ma haragot ébresztenének, dühöt keltenének, vagy fintorognánk fölöttük. Inkább az „érett” szocializmus ujjongásával szembeni „kollektív magányérzet” s az egyes emberi sorsok tragédiája ismerhető föl belőlük. Ezért talán nem is olyan haszontalan kor- és sorsdokumentumok.
A szerző irodalomtörténész
Írta a Magyar Hírlap
