Élet+Stílus: Házőrzőből lelki társ: így változott az elmúlt 150 évben a budapesti kutyatartás

„Utcákon, sétányokon nem illik (…) ebet magával hordani” – írta Sasku Károly 1856-ban kiadott illemtankönyvében. Ennél nagyobbat nem is változhatott volna azóta a világ, és még inkább igaz ez Budapestre: ma már a kutyaséltáltatás szerves része a városképnek.

Egy 2022-es felmérés szerint a fővárosiak 37 százaléka tartott valamilyen állatot a háztartásában, 26%-uk kutyát, 15%-uk macskát, 6%-uk pedig egyéb állatokat, például halat vagy madarat – derül ki Varga György, Gyuris Ferenc és Kubinyi Enikő Társállattartás Magyarországon a 19. századtól napjainkig címmel a Területi Statisztika című folyóiratban hamarosan megjelenő tanulmányából.

Magyarországon egyébként 2021-ben az Európai Állateledel Ipari Szövetség adatai szerint 2,38 millió macska, 412 ezer díszmadár, 86 ezer akváriumi állat, 398 ezer kisemlős és 60 ezer hüllő mellett 2,8 millió kutya élt a háztartásokban, közülük nagyjából 350 ezer a budapesti kutya.

Ez csaknem húszszorosa annak, amennyi kutyával a 19. század közepén, Budapest egyesítésekor találkozhattunk a fővárosban, a legnagyobb változást azonban nem is a számokban látjuk, hanem az emberek szokásaiban: hogy miért is tartottak akkor és tartanak ma kutyát.

A kutya mint lakótárs

A BTM Kiscelli Múzeum online is megtekinthető VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténetét bemutató kiállítása tárta fel, hogyan változott a kutya és az ember kapcsolata az elmúlt évtizedek során, onnantól, hogy a 19. századi magyarországi polgárság átvette a nemesség szokásait, és a vidéki kastélyokból, kúriákból bevitte a kutyát a városba lakótársának.

Az ország központjává váló Pest-Budán különösképpen elterjedt volt a háziállatok tartása, szinte minden második-harmadik háztartásban tartottak egy-egy háziállatot – ez jelentett akkor húszezer ebet.

A kutyák először a házat őrizték, de az idő múlásával különféle feladatokat kaptak: intelligens tájékozódó képessége miatt a rászorulókat kezdte segíteni, vagy éppen a városi nők divatkellékeként szolgált, és egyre inkább az elmagányosodás ellenszereként szolgálva a lelki társ szerepét töltötte be.

Ma már, az említett tanulmányhoz készített felmérés szerint tíz társállattartó közül hét teljesen vagy inkább egyetért azzal az állítással,

hogy a kedvence családtag, egy számára pedig minden embernél fontosabb, ami az állatkedvencek óriási érzelmi jelentőségére utal.

És hogy mennyi időt fordítanak a budapestiek kiskedvenceikre? A legutóbbi, 2009/2010-es, a teljes népesség körében végzett felmérés szerint összesen 8,3 percet, szemben a községekkel, ahol átlagosan 5 perc ez az idő. Ennek a tanulmány szerzői szerint az a magyarázata, hogy a budapestiek körében a leginkább elterjedt a kutyasétáltatás, ami az egyik leginkább időigényes ilyen tevékenység.

De mikor is kezdtek az emberek kutyát sétáltatni? A 19. század második felében már terjedni kezdett a szokás a fővárosban, de a szabályozása eleinte elég szigorú volt azért, hogy a veszettség elterjedését megelőzze: a 1882-es ebtartási szabályzat szerint a kutyák „a házon kívül bárhol (…) a marás lehetőségét kizáró módon megerősített szájkosárral látandó(k) el.” A kutyák kötelező veszettség elleni oltását ugyanis csak az 1930-as években vezették be.

1938-ra már csökkent is a szigor: az akkori ebtartási szabályrendelet már csak azt mondta ki, hogy „utcára, térre bocsátott minden ebet vagy pórázon kell vezetni, vagy pedig a marás lehetőségét kizáró szájkosárral kell ellátni.”

Az 1959-es ebtartási rendelet már megengedte a póráz nélküli kutyasétáltatást: kimondta, hogy „közterületen ebet (…) csak rövidre fogott pórázon szabad vezetni”, azonban a „Duna alsó rakpartján továbbá a kerületi tanácsok végrehajtó bizottsága által meghatározott” területeken „nem harapós és nem támadó természetű ebek” sétálhattak „felügyelet mellett – legfeljebb 50 méteres körzetben”. Persze a gazdinak kötelessége volt arról gondoskodnia, hogy a kutyája a járókelőket, főképpen a gyerekeket nem ijesztgeti vagy bántalmazza.

Az 1968-as szabályozás ismét azt rögzítette, hogy a gazdik a közterületeken kötelesek pórázon vezetni a kutyájukat, azonban póráz nélkül is használható területeket nem határoztak meg, 1972-ben viszont úgy módosították a rendeletet, hogy „az ebek szabad mozgásának biztosítása érdekében, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete javaslatára, az illetékes kerületi rendőrkapitányság véleményének meghallgatása után az ebek póráz nélküli futtatására (…) forgalommentes területet jelölhetnek ki.” 1989-re már összesen 69 kutyafuttató terület volt Budapesten, a legtöbb, 13, a II. kerületben. Bár eleinte ezek nem elkerített területek voltak, később a kerítéssel határolt kutyafuttatók terjedtek el.

Az ebadótól a chipig

A kutyabárca vagyis a biléta az ebadó befizetését, vagyis a kutyus ebnyilvántartásba vételét igazolta. A sárgarézből vagy vasból veretett bilétát a szájkosárra vagy a nyakörvre kellett erősíteni, és évente más alakban adta ki a városi hatóság a könnyebb megkülönböztethetőség érdekében.

Az ebadó bevezetését az a feltételezés ösztönözte, hogy amiatt egyrészt kevesebben fognak kutyát tartani, másrészt az adót fizető gazdák nem engedik kutyáikat kóborolni, így azok kevésbé terjesztik majd a veszettséget.

Az adóztatás érdekében szükség volt az ebek összeírására, amelynek eredményei betekintést engednek a korabeli kutyatartási viszonyokba.

Budapesten például 1874-ben 8315 „törvényes existentiájú eb” volt, ezek közül 951 „luxus-eb” (öleb), amelyek után 5 forint; 361 „katonai eb”, amelyek után 2 forint, és 7003 „házi kutya”, melyek után 1 forint adót kellett fizetni.

Pesten már több, mint 150 éve bevezették az ebadó intézményét, országos szinten pedig az 1888. évi VII. törvénycikk az állategészségügy rendezéséről tette kötelezővé valamennyi törvényhatóság (vármegyék és törvényhatósági jogú városok, Budapest, valamint Fiume) számára „a fölösleges kutyák tartásának megszorítása végett alkalmas adó” megállapítását.

Mértékét csak 1944-ben rögzítették egységesen, országos szinten. Az ebadó helyi adó jellege a 20. század második felében is fennmaradt, a községi, városi, fővárosi, városi kerületi tanácsok bevételét képezte. A rendszerváltozás környékén azonban a kutyák nyilvántartása egyre pontatlanabbá vált, különösen amiatt, hogy az ebadót 1988. január 1-jei hatállyal eltörölték, és bár a településeken elvileg továbbra is kötelező volt vezetni az ebnyilvántartást, az önkormányzatok ebben már nem voltak igazán érdekeltek, hiszen a feladat elvégzése nem eredményezett számukra többletbevételt. A jegyzők ebnyilvántartási feladatait végül 2008-ban törölték el. 2012-től viszont a települési önkormányzatoknak a „veszettség elleni oltás járványvédelmi vonatkozásaira való tekintettel” három évente legalább egy alkalommal ebösszeírást kell végezniük.

A biléta helyett pedig a transzponder, vagyis a chip jelentősége nőtt meg: 2013-tól már csak a chippel megjelölt ebek olthatók veszettség ellen, ez lehetővé teszi a kutyák egyedi azonosítását. Az állatorvosoknak 2012 óta kötelező országos elektronikus adatbázisban rögzíteniük valamennyi transzponderrel megjelölt eb adatait, 2014 decembere óta pedig az ebeknek veszettség ellen beadott védőoltások adatait is.

A chip azonban nem csak emiatt vált fontossá a fővárosi kutyatartók szemében: ez segíti azonosítani azokat az ebeket, amelyek ijedtükben elkóborolnak az olyan zajos fővárosi események idején, mint a tűzijátékok. Mert ha ma már illik is ebet az utcára vinni, vannak pillanatok a fővárosban, amikor jobb bezárni őket.